Kritikák

ÁLMOKBÓL TEREMTETT FILOZÓFIA – HAMAR PÉTER

Akira Kurosawa: ÁlmokÁLMOKBÓL TEREMTETT FILOZÓFIA
Kurosawa Akira: Álmok
Érdemes lenne hosszabban is elmélkedni a cinefilek kiszolgáltatottságáról! A videózás gyors térhódítása, majd a dvd-forgalmazás terjedése azt a csalóka reményt keltette, hogy rövid időn belül, széles körben, folyamatosan hozzáférhetővé válnak az egyetemes filmművészet legjelentősebb értékei, s ahogy az érdeklődő házikönyvtárat vagy zenei cd-gyűjteményt tud kialakítani, hasonlóan elérhetővé válik számára a klasszikusokból álló mozgóképi gyűjtemény karnyújtásnyi közelsége is. Az élet azonban rácáfolt a várakozásra: a kommersz, a bóvli uralja a piacot, s a valódi értékek csepegtetve jutnak egy – sajnálatos módon – szűkülő körhöz, amely még hisz a kultúra szerepének fontosságában.
E kör számára már-már ajándék, hogy a dvd-kiadás jóvoltából most megnézheti (illetve az idősebb korosztály újranézheti) Kurosawa Akira Magyarországon utolsóként játszott filmjét, az Álmokat, amelyet a mester nyolcvan évesen forgatott. (Utolsó filmjét – mintegy bizonyítva a hozzáférhetőség hiányosságairól tett fenti említést –, az 1993-as Madayot itthon, tudomásom szerint, sehol sem lehetett látni, és értelemszerűen erről még Berkes Ildikó sem írhatott az 1991-ben megjelent kitűnő Kurosawa-könyvében.)
Álmok – mondja a film címe, s valóban az álomlogika uralja nyolc epizódját, ám ezek csak abban az értelemben nevezhetők álmoknak, ahogy Az ember tragédiája színei azok: látszatra önálló egységek, de egy filozófiailag megalapozott gondolati építmény sorrendjükben felcserélhetetlen részei. (Egy hosszabb elemzés számára csábító lehetőség lenne az egyéb Madách-áthallások vizsgálata, anélkül természetesen, hogy feltételeznénk, Kurosawa ismerte a magyar drámai költeményt. Egyébként van valami nehezen megfejthető, mondhatni titokzatos azokban a japán-magyar „áthallásokban”, mint amit például Fukazawa Zarándokénekének és Sánta Ferenc Sokan voltunkjának a hegyre, azaz a halába vitt öregjének sorsa mutat, vagy amit Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényének és Nagisa Oshima Érzelmek birodalma című filmjének gyilkossá váló, az áldozatát a kútba temető szerelmes asszonyai között fel lehet fedezni.)

Mi sem bizonyítja jobban a nyolc álom szoros kapcsolatát, minthogy az utolsó hatban a központi figurát, az „Én”-t ugyanaz a színész (Terao Akira) játssza, s első két epizódjában a gyerek-központi hős így nyilvánvalóan ugyanazt az „Én”-t testesíti meg.
Valamennyi epizód, azaz álom létfilozófiai kérdések megválaszolására irányul, s látszólagos didakszisuk ellenére, viszonylagos önállóságukban is feleleteket sugallóak, de együtthatásukban, összefüggésrendszerükben igazán felfedező érvényűek, s ugyanazt bizonyítják, mint Tarkovszkij vagy Bresson filmjei: a mozgóképi kifejezésmód is alkalmas filozófiai elvontságok exponálására.
Aki megnézi nálunk ezt a varázslatos képi világú filmet, találkozik avval a gonddal, amellyel bármelyik japán film megtekintése során: egy másik, az európaitól távoli kultúrkör jelenségei között kell eligazodnia, s ennek részleteibe nincs beavatva. Az első álomban nem mindennapi természeti jelenséget él meg a kisfiú. Esik az eső, de süt a nap is. Mi errefelé azt mondjuk (András Ferenccel együtt), veri az ördög a feleségét. A japán anya intelme Kurosawánál viszont úgy szól, vigyázz, a rókák ilyenkor tartják nászukat. A kisfiú az intelem ellenére az erdőbe megy, s különös látvány fogadja: maszkosok, jellegzetes japán viseletbe öltözöttek lassú, táncos menetével találkozik. Ők lennének az említett rókák? Miért rókák? A japán néző bizonyára tudja a feleletet, érti a látvány szimbolikáját, mi legfeljebb sejteni tudjuk. Az anya által a gyerek kezébe adott kés jelentésvilága is az ő számukra tárulkozik fel a maga gazdagságában, nekünk, itt Európában legfeljebb sejtéseink lehetnek erre vonatkozóan. Kurosawa szimbólumainak többsége azonban egyetemes érvényűen működik.
Amikor a filmet bemutatták, kritikusainak többsége azon ámuldozott, hogy az ötödik álomban megelevenedik Van Gogh Felvonóhíd című képe, s a japán festő-„Én” begyalogol a képen látható tájba, hogy utolérje a Scorsese játszotta mestert, és a tanácsát kérje. A kor technikai szenzációja mintha elterelte volna a figyelmet az epizód gondolatiságáról.
Aki ma megnézi a filmet, valószínűleg érzékenyebben reagál a hatodik álom apokaliptikus látomására, amelyben a Fudzsijama vörösen izzó csúcsa felett láthatók a felrobbanó japán atomerőművek ijesztő fényei. Ennek az epizódnak a próféciajellegét az élet a közelmúltban szemléletesen igazolta.
A filmmel kapcsolatban felvethető legsúlyosabb kérdés az, hogy az első hét epizód drámai, helyenként tragikus hangulatát, pesszimista sugallatát kiegyensúlyozza-e az utolsó álom, a vízimalmok falujának életével kifejezett optimista életszemlélet. Lefordítva: hihetünk-e mai világunk lehangoló viszonyai között abban, hogy az emberiség egyszer mégis rátalál jobbik önmagára? Azzal, hogy a rendező, mint valami felkiáltójelet, a film végére helyezte ezt az epizódot, nem engedte semmivé foszlani a reményt.
Hamar Péter

Vélemény, hozzászólás?