MINDHALÁLIG SZERELEM – KELECSÉNYI LÁSZLÓ

François Truffaut: Adèle H. története

Adéle H története

L’amour fou – őrült szerelem. Erre a fogalomra keresve se lehetne jobb példát találni, mint ezt a filmet, Victor Hugo egyik lányának történetét. A nagy író egyik leánya igen fiatalon vízbe fulladt, s a másik, naplója tanúsága szerint belebolondult egy viszonzatlan, ezáltal reménytelen szerelembe. Áthajózott az amerikai kontinensre a fiatalember után, aki ugyan korábban magáévá tette, de nem volt hajlandó feleségül venni, mi több, a lány követelődző szerelmével sem tudott mit kezdeni. Adèle azonban kitartó volt, nagyon is kitartó. Nem érdekelte, hogy nem szeretik, hogy üzeneteire nem válaszolnak, leveleit nem olvassák. Ment-ment a maga útján tovább, s ez az út a szerelem útja volt, a legkeservesebb, mert reménytelen szerelemé. Talán mindenkinek az életében akad efféle élmény, s most nem néznek bolondnak, ha azt mondom, hogy aki nem élt át efféle érzést, az nem tudja milyen az igazi szerelem. Persze nem kell másik kontinensre hajózni, nem kell szerelmünket a világ végére is követni.
A nagy költő-prózaíró lánya nem elérhetetlen bálványt szeret. Nem az uralkodó család egyik ifjú tagjába szerelmes – hogy a korhoz illő példát mondjak –, az ő választottja ott jár kel előtte, tiszti egyenruhájában feszít, csak éppen a lánytól nem akar már semmit. Megvolt egyszer, és gyűjtögetheti tovább a női skalpokat. Becsületes fiú ő a maga módján. Nem akar szerelmi háromszögbe keveredni, mint teszik azt némely Truffaut-hősök elég nagy előszeretettel (lásd például Catherine-t a Jules és Jimből, vagy a rajongó negyvenes irodalmárt, a Bársonyos bőr főszereplőjét). Itt nem szerelmi háromszöget látunk, hanem – ha lehet ilyet állítani – szerelmi egyszöget. Adèle mintha már nem is egy férfiba, nem is egy emberbe lenne szerelmes, hanem magába a szerelembe. Ha Stendhal megérte volna a 19. század második felét, ha nem üti meg a guta 1842-ben, beleírhatta volna A szerelemről című főműve kiegészítendő példatárába ezt a monomániás érzelmet.
Adèle Hugo azonban nem csak patologikus szerelmes. Akként is lehet nézni ezt a sztorit, mint egy korai – jó értelemben vett – feminista históriát. A nő választ – mint általában majdnem mindig. A nő megy a férfi után. Ennyi rajongástól egy kőszobor is elolvadna, nem így azonban ez a hideg tekintetű pasi. A lány szerelme egy ponton értelmetlenné válik. Persze minden szerelem egy kicsit az, mármint értelmetlen. Főként, ha nem viszonozzák, főként, ha szemernyi esély sincs rá, hogy a könyörgés meghallgatásra talál. Olyan ez, mint imádkozni. Isten hallgat – vagy egy rideg tekintetű férfi képében közönyösen bámul halovány bőrű rajongója arcába. Nem csoda, hogy a rajongó végül fúriává válik.

Adjani gyönyörű itt. Legszebb korában jár: a film forgatása idején, 1975-ben éppen húszéves (az IMDb tanúsága szerint), és Truffaut nagy szakértője a ’húszévesek szerelmének’. Minden a helyén van ebben a negyvenéves kora felé közeledő mozgóképben. Még azon sem akadunk fenn, hogy a rendező ezúttal hűtlenkedett, nem állandó zeneszerzője (Georges Delerue) komponálta a kíséretet, hanem az éppen negyvenéves korában, 1940-ben elhunyt Maurice Jaubert darabjaiból állíttatta össze a felhangzó muzsikát.
A lány házi oltárt rendez be szegényes bérelt szobájában méltatlan szerelme tiszteletére. Gyertyát éget, mint a kiskamasz Antoine Doinel a Négyszáz csapásban Balzacnak. Életmű épül itt: már túl vagyunk a Fahrenheit 451, a Lopott csókok, az Amerikai éjszaka bemutatóin, hogy csak néhány címet emlegessünk a sajnálatosan rövid pálya első feléből; még jön a Zsebpénz, Az utolsó metró, meg a Szomszéd szeretők, amelyben úgyszintén egy őrült szerelem bűvkörébe von bennünket.
Ha van szakértője a filmtörténetben a szerelemnek, François Truffaut pályázhatna erre a címre. Ő tudta mi a szerelem; alig akad olyan darabja, melynek középpontjában ne ez az érzelem állna. És ha csak a Jules és Jimet rendezte volna, akkor is klasszikusa lenne a mozgókép százegynéhány évének. Egykori barátja és szövetségese az új hullám taraján, Jean-Luc Godard üldögél genfi magányában, és talán irigykedik. Ő már 1965-ben, a Bolond Pierrot-ban végleg leszámolt a szerelemmel. Csóválhatja a fejét, és nem tudhatjuk, irigykedik vagy bosszankodik.
Mi tegyünk úgy, ahogy szívünk diktálja.
Kelecsényi László
Posted in Kritikák.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.