280 oldal / MMA 2020
Barabás Klára filmtörténész, filmkritikus életművet összefoglaló gyűjteménye a Kossuth-díjas filmrendezőről, András Ferencről, az MMA Kiadó újabb vállalkozása. A nemrég megjelent könyv az MMA rendes tagjának életútját követi nyomon, és szakmájához, a filmkészítéshez, filmművészethez kapcsolódó szemléletvilágát tárja fel. A szerző tanulmánnyal, interjúval, a rendező fontosabb munkáinak szinopszisaival nyújt átfogó képet az 1968 után indult filmrendező nemzedék kiváló alakjáról. A Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A nagy generáció, a Vadon, vagy a Végkiárusítás filmek megalkotójáról Barabás Klára egy gondos elméleti és művészettörténeti áttekintést ad, olyan mellékletekkel fűszerezve művét, amely a meg nem valósult filmek hátteréről is beszámol.
„Ha semmi más nem maradna meg egy atomtámadás után csak a Veri az ördög a feleségét, akkor is pontosan megtudhatnánk, hogyan éltek az emberek a hatvanas években Magyarországon.” A könyv egyik kulcsgondolatából következik, hogy az olvasó valójában egy történelemkönyvet tart a kezében, hiszen a megállapítás elmondható András Ferenc összes munkájáról. A publicisztikus hangulatú közérzetfilmek leginkább a történelem viharaiban hánykódó kis ladikra és utasaira koncentrálnak, nem a kozmikus folyamatokra, amik a vihart létrehozták – az csak a háttérkép. A szocializmus iszonyatos szürkeségében, egyhangú, monoton világában színes filmkockákkal, képekkel emeli ki András Ferenc az egyszeri ember sorsát, mindennapos vívódásait.
A könyvben található szinopszisokból, visszaemlékezésekből kirajzolódik egy a kommunizmusban és gyerekkori nélkülözésben felcseperedő masszív világlátás, amelyből megtudhatjuk, milyen kitörési pontokat keresett a kisember az elnyomás évtizedei alatt. Találkozhatunk a lecsúszott értelmiségi taxisofőr prototípusával, aki képtelen kitörni a rendszer által rákényszerített szűk kalodából, átélhetjük miként simul el a felhevült lelkesedés és a fokozatos beletörődéssel hogyan válik végül megalkuvássá, illetve tanúi lehetünk a megalkudni képtelen fiatalok sorsának, akik a szabadságba menekülve Amerikában próbálnak szerencsét. „Nekem állandó vesszőparipám A nagy generáció” – mondja a filmrendező, ahol három barát életútja bontakozik ki, sorsuk reflexív visszacsatolásai a fent említett eseményeknek, egy szokásos, a rendező stílusából adódó minden manírtól mentes fájó relikvia. Mindenki érintett, és magára ismerhet a képsorokban. „Nincs film közönség nélkül” – vallja ugyanis András Ferenc, aki úgy gondolja, a közönség megszólíthatósága a hitelességben rejlik, a kendőzetlen ábrázolásmódban. A celluloidra vitt kommunista világ kíméletlen summázata valójában minden akkor élt ember személyes élettörténete tehát, amik rendre valami feloldhatatlan édes-kesernyés megoldhatatlanságba vesző morális válságot jeleznek, magukkal rántva a befogadót is. Így paradox módon azt tapasztalhatjuk, hogy az ok amiért András Ferenc filmjei sikeresek lehettek, egyúttal magukban hordozzák későbbi kudarcaikat is, hiszen a szembesítést az emberek általában nehezen viselik. Ezen a ponton mutatkozik meg viszont a rendező nagy érdeme, vagyis nyíltan és őszintén kezel olyan problémákat, aminek hallatán a mai ember felszisszen, és inkább zavartan néz. A szerző érzékletesen ír András Ferenc műfajokkal való kísérletezéseiről. Megtudhatjuk, hogy mint megannyi művész, az akadémikus is autonóm alkotónak tekinti magát, aki nem egy műfajnak alkot, hanem alkotásait lehet ide vagy oda sorolni.
Összefoglalva, a könyvben a Kádár-éra filmes adaptációi, háttértörténetei, rengeteg el nem készült alkotás, mesterek útmutatásai, barátok, kapcsolatok, elmélkedések, vélemények szakmabeliektől, tisztelőktől, ars poetica és még sok más kerül elő szemléltető példákon, a rendező élettörténetén átszűrve Barabás Klára narrációjában.
A könyvben található szinopszisokból, visszaemlékezésekből kirajzolódik egy a kommunizmusban és gyerekkori nélkülözésben felcseperedő masszív világlátás, amelyből megtudhatjuk, milyen kitörési pontokat keresett a kisember az elnyomás évtizedei alatt. Találkozhatunk a lecsúszott értelmiségi taxisofőr prototípusával, aki képtelen kitörni a rendszer által rákényszerített szűk kalodából, átélhetjük miként simul el a felhevült lelkesedés és a fokozatos beletörődéssel hogyan válik végül megalkuvássá, illetve tanúi lehetünk a megalkudni képtelen fiatalok sorsának, akik a szabadságba menekülve Amerikában próbálnak szerencsét. „Nekem állandó vesszőparipám A nagy generáció” – mondja a filmrendező, ahol három barát életútja bontakozik ki, sorsuk reflexív visszacsatolásai a fent említett eseményeknek, egy szokásos, a rendező stílusából adódó minden manírtól mentes fájó relikvia. Mindenki érintett, és magára ismerhet a képsorokban. „Nincs film közönség nélkül” – vallja ugyanis András Ferenc, aki úgy gondolja, a közönség megszólíthatósága a hitelességben rejlik, a kendőzetlen ábrázolásmódban. A celluloidra vitt kommunista világ kíméletlen summázata valójában minden akkor élt ember személyes élettörténete tehát, amik rendre valami feloldhatatlan édes-kesernyés megoldhatatlanságba vesző morális válságot jeleznek, magukkal rántva a befogadót is. Így paradox módon azt tapasztalhatjuk, hogy az ok amiért András Ferenc filmjei sikeresek lehettek, egyúttal magukban hordozzák későbbi kudarcaikat is, hiszen a szembesítést az emberek általában nehezen viselik. Ezen a ponton mutatkozik meg viszont a rendező nagy érdeme, vagyis nyíltan és őszintén kezel olyan problémákat, aminek hallatán a mai ember felszisszen, és inkább zavartan néz. A szerző érzékletesen ír András Ferenc műfajokkal való kísérletezéseiről. Megtudhatjuk, hogy mint megannyi művész, az akadémikus is autonóm alkotónak tekinti magát, aki nem egy műfajnak alkot, hanem alkotásait lehet ide vagy oda sorolni.
Összefoglalva, a könyvben a Kádár-éra filmes adaptációi, háttértörténetei, rengeteg el nem készült alkotás, mesterek útmutatásai, barátok, kapcsolatok, elmélkedések, vélemények szakmabeliektől, tisztelőktől, ars poetica és még sok más kerül elő szemléltető példákon, a rendező élettörténetén átszűrve Barabás Klára narrációjában.
