A Lili Marleen bemutatója 1981. január 14-én volt Németországban, vagy ahogy akkoriban nevezték az országot, a Német Szövetségi Köztársaságban. A film rendezője, Rainer Werner Fassbinder alig másfélévvel később, 1982. június 10-én meghalt. Harminchét éves volt.
A hivatalos Németország sohase szerette, de talán helyesebb volna azt mondani: ki nem állhatta. Hiába volt rendkívül szorgalmas (majd minden évben rendezett egy vagy két játékfilmet), hiába ismerte el az európai filmszakma, hiába írtak róla úgy, mint az európai, kivált a német film megújítójáról – mindez nem érdekelte sem a német filmszakmát, sem a hivatalosat, sem a nem-hivatalosat, de jórészt a kispolgárokból és a polgári középosztályból álló moziközönséget sem. Igaz ehhez maga Fassbinder is jócskán hozzájárult. Elsőnek természetesen filmjeivel, amelyek az ismét európai nagyhatalommá váló német társadalom szemébe vágta összes szennyesét: a munkásemberek ellehetetlenül életét, a rasszizmust, az intolarenciát, a képmutatást, az emberi méltóság folyamatos megsértését. Mindehhez hozzájárult személyes provokációival, a társadalom kétszínűségét ostorozó nyilatkozataival. („Szívesebben lennék Mexikóban utcaseprő…” és hasonlók.) Ám halála évében filmjéért – már az is nagy szó volt, hogy a versenyprogramba válogatták! — a Veronika Voss vágyakozásáért – a Berlinale Arany Medve díját vette át, fanyalgó ováció közepette s testileg már némileg megtörten. Mégis, mintha megbocsátottak volna neki. Éreztették, de nem mondták. Talán még „jó” útra tér, adjunk neki egy Arany Medvét.
Mindez egy hosszú és keserves folyamat befejeződése volt, amely a hetvenes évek végén s a nyolcvanas évek elején kezdődött. A hetvenes évek második fele Fassbinder életművének fantasztikus korszaka. A mesterségbeli tudás teljes birtokában rendezi meg két felejthetetlen remekét, a Bolwiesert és az
Amikor 13 Újhold van egy új évbent. Az évtized végén születik meg az európai film egyik legnagyobb filmregénye, a Berlin, Alexanderplatz. Ám túl ezek művészi értékein, rendkívül fontos, hogy az Alex televíziós sorozat. Tizenhárom, egymást követő héten megjelenik a német tévénézők otthonában. Azok is nézik, akiknek addig Fassbinder neve vörös posztót jelentett. Méghozzá sokan. S az is kiderül, hogy lehetséges mindenféle művészi kompromisszum nélkül is televíziós sorozatot rendezni. Ahogy tudósok mondanák: megváltozott a Fassbinder-recepció.
Ebből a jól spekuláló producerek már korábban is megérzetek valamit. Ha már nem lehet leszorítani Fassbindert a német film horizontjáról, akkor próbáljuk be bevenni „ a buliba”. „Pláne, hogy most a baloldali nézetek olyan divatosak is lettek.” – mondta cinikusan az egyik nagyhatalmú filmmogul. Ha erre jönnek be a nézők – gondolhatták — akkor legyen. S megkezdődtek a tárgyalások a Maria Braun házassága forgatásáról. Végül is ez a film lett Fassbinder első nagy, „stúdió-nagyságrendű” filmje. S mint később kiderült: egy sajátos „történelmi” számvetés első darabja, egy színes, melodramatikus „sorozaté”, amely a Szövetségi Köztársaság felemelkedésének fordulatait ábrázolja széles gesztusokkal. És még egy, feltétlenül figyelembe veendő dolog történt: hosszú évek után Hanna Schygulla a Maria Braunnal tér vissza legmeghatározóbb fiatalkori társához, Rainerhez.
Nagyjából ez a helyzet, ezek a körülmények, amikor a Lili Maleen elkészítésének gondolata felmerül — gondolom – Fassbinder s a Maria Braun sikerén felbuzdulva – elsősorban a producerekben. Számomra ugyanis máig rejtély, hogy vajon miért vállalta el a bajor mester ennek a filmnek a megrendezését. Máig visszatér bennem a jancsói mondás: „Azt a filmet kell megrendezni, amire pénzt adnak”. Ez persze túl triviális, még ha igaz is. Jószerivel csak találgatni tudok, mivel maga a film semmiféle támpontot nem nyújt ehhez.
Hát igen, maga a dal, az egyszerű muzsika, az egyszerű szöveg, amely valóban meghódította a világot. Nem kisebb erőszak szervezet dolgozott elnémításán, betiltásán, mint a Harmadik Birodalom. S kudarcot vallott. A dal erősebb volt nála, vagy talán az emberek vágya a dal iránt, a dal kiváltotta érzések iránt? Vajon azt gondolhatták az alkotók, hogy a dal sikerét meg lehet ismételni a nyolcvanas évek Európájában is. A Lili Marleen, vagy ha tetszik Az ifjú őrszem dala, akkor is, s talán ma is hatásos. Vajon egy népszerű, hatásos dal elég egy filmhez? Biztos volt rá példa. Dehogy Fassbinder is ezt gondolhatta volna?
Persze az is lehet, hogy egy gyengéd pillanatában azt gondolta, hogy ellopja a dalt Marlene Dietrichtől visszatért kedvencének, Hanna Schygullának, s hogy Schygullában feltámasztja majd Dietrich sikerét. De hát ez nyilvánvalóan lehetetlen próbálkozás. S nemcsak azért, mert a két színésznő két teljesen különböző személyiség. Hanem azért is, mert Marlene Dietrich valóban énekelte a dalt a fronton, az amerikai katonák ezreinek. S aki, ha egyszer is látott ezekről a „fellépéseiről” csak egyetlen dokumentumfilm felvételt is, tanúsíthatja, hogy nincs az a zseni, aki ezt reprodukálni tudná. Talán nem véletlen, hogy a Lili Marleenben Schygullát a „keleti fronton” jószerivel csak termekben láthatjuk énekelni (szinte az az érzésünk, hogy meghívott közönség előtt!) míg Dietrich énekei többnyire a szabad térben hangozottak el. (Nem mellesleg az angol dokumentumfilm iskola jeles rendezője, Humphrey Jannings a Lili Marleen-jelenségről 1943-ban készített is egy filmet: The True Story of Lili Marlene.) Nem mintha Schygulla nem tudna énekelni, a maga módján persze. (Nem véletlen, hogy a későbbi években sanzon-ének estekkel is megpróbálkozott.) De hiába énekli el, ki tudja hányszor a film során, vagy hangzik fel a dal ilyen vagy olyan formában, a dal dal marad. Nem épül be a film szerkezetébe, hanem uralja, sőt leuralja azt.
Azon kívül a film adaptáció, Lale Anderson A sokszínű ég című önéletrajzán alapszik. Tudjuk, hogy Rainer Werner Fassbinder legfontosabb filmjei saját forgatókönyvön alapulnak, egyetlen hatalmas kivétel Alfred Döblin Berlin, Alexanderplatza S azt is tudjuk, hogy a modern filmkorszak rendezői nem sokat törődtek az a felhasznált irodalmi anyaghoz való hűséggel. Csak hogy a Lili Marleen nem önállóan gyártott „csapat-film”, hanem súlyos büdzséből készült, jelentős produkció, amelynek forgatókönyvébe, legyártásába sokan jogosultak beleszólni. Fassbinder itt már nem olyan szabad ember, mint a Vendégmunkás vagy A zöldségkereskedő idején. A politikával átitatott szerelmi történetet nem könnyű vonzó filmdrámává galvanizálni. Mert nem engedi meg, hogy a rendező „csak” a szerelemről szóljon, nem engedi meg, hogy „csak” a politikai szembeállásról szóljon, s nem engedi meg, hogy „csak” a háborúról szóljon. „Komplex”-film, amelynek „mindenről” kell szólnia. Vagyis egyikről sem karakteresen. Különösen furcsák a háborús, harci jelenetek. Fassbinder ezeknek egyáltalán nem mestere, olyanok mintha egy másik filmből lennének átvéve. A politikai csatározások is kimódoltak. Már a jelent elején tudjuk, hogyan fog befejeződni. Leginkább még a személyes konfliktusok izzanak föl a filmben. Nem véletlen, hisz ez Fassbinder igazi terepe. Itt találkozunk drámákkal. Talán maga a rendezés is reménykedett abban, hogy a Llili Marleent éneklő, a filmben Willie Bunterberg története valami fontosat fog elmondani a művész és a hatalom kapcsolatáról. Találóan írta a film magyarországi bemutatójakor az egyik kritika: „Fassbinder meg akarta csinálni azt a filmet, amelyben a művész saját sikerének csapdájába kerül. De nem tudta megcsinálni, mivel a siker lépén ragadt ő maga is.”
A személyes drámákhoz persze jó színészek kellenek. Legyünk őszinték! Mit keres King Vidor Háború és békéjének Bolkonszkij hercege, a szálfa magas Mel Ferrer egy Fassbinder-filmben? Jóvágású, elegáns és érzelmes. Vagy a mindent túl játszó, szép vöröses szőkére festett hajú Giancarlo Giannini? Nem is beszélve az önmaga karikatúráját játszó náci tisztről, Karl-Heinz von Hasselről?
Persze azért akadnak a filmben Schygullán kívül más, régi játszótársak is, Hark Bohm, az alkalmazkodás nagymestere, Udo Kier, akinek pechére, sugárzó arcát félig eltorzították. A barátságosra hangolt Gottfried John. Meg kisebb szerepben a csodás Birgitta Mira (A félelem megeszi a lelket, Küsters mama….). Sőt. Amikor már nagyon nagy a baj, akkor az ellenállás vezetőjének(!), Günther Weisenbornnak a szerepében feltűnik maga a rendező, Rainer Werner Fassbinder is. Ahogyan szokott, kalapban, napszemüveggel. A régi csapat azonban láthatóan alárendelt szerepelt játszik, szereplők, nem társak a filmben.
Egyetlen kivétel persze Hanna Schygulla. Sugárzik, láthatóan élvezi a címszerepet. Egyszer Ruttkai Éva jegyezte meg Keleti Mártonról – talán nem véletlen, hogy ő jutott az eszembe — ő volt az a rendező, aki tudta, hogy mit szeretnek a színésznők: szuper elegáns ruhában, méltóságteljes lassúsággal lejönni egy széles lépcsősoron – s így megérkezni a jelenet középpontjába. Hát Schygullának ez megadatott a Lili Marleenben. Hálás volt ezért. Megpróbált úgy játszani, hogy ne csak egy dal legyen emlékezetes a filmben. Egy öröklétű ócska dal, amire ma is olyan nagy szükségünk volna.
Zalán Vince