ÁLMOKBÓL TEREMTETT FILOZÓFIA – HAMAR PÉTER

Posted on 2015-10-112015-10-12 by Teszt Teszt

ÁLMOKBÓL TEREMTETT FILOZÓFIA

Kurosawa Akira: Álmok

Érdemes lenne hosszabban is elmélkedni a cinefilek kiszolgáltatottságáról! A videózás gyors térhódítása, majd a dvd-forgalmazás terjedése azt a csalóka reményt keltette, hogy rövid időn belül, széles körben, folyamatosan hozzáférhetővé válnak az egyetemes filmművészet legjelentősebb értékei, s ahogy az érdeklődő házikönyvtárat vagy zenei cd-gyűjteményt tud kialakítani, hasonlóan elérhetővé válik számára a klasszikusokból álló mozgóképi gyűjtemény karnyújtásnyi közelsége is. Az élet azonban rácáfolt a várakozásra: a kommersz, a bóvli uralja a piacot, s a valódi értékek csepegtetve jutnak egy – sajnálatos módon – szűkülő körhöz, amely még hisz a kultúra szerepének fontosságában.

E kör számára már-már ajándék, hogy a dvd-kiadás jóvoltából most megnézheti (illetve az idősebb korosztály újranézheti) Kurosawa Akira Magyarországon utolsóként játszott filmjét, az Álmokat, amelyet a mester nyolcvan évesen forgatott. (Utolsó filmjét – mintegy bizonyítva a hozzáférhetőség hiányosságairól tett fenti említést –, az 1993-as Madayot itthon, tudomásom szerint, sehol sem lehetett látni, és értelemszerűen erről még Berkes Ildikó sem írhatott az 1991-ben megjelent kitűnő Kurosawa-könyvében.)

Álmok – mondja a film címe, s valóban az álomlogika uralja nyolc epizódját, ám ezek csak abban az értelemben nevezhetők álmoknak, ahogy Az ember tragédiája színei azok: látszatra önálló egységek, de egy filozófiailag megalapozott gondolati építmény sorrendjükben felcserélhetetlen részei. (Egy hosszabb elemzés számára csábító lehetőség lenne az egyéb Madách-áthallások vizsgálata, anélkül természetesen, hogy feltételeznénk, Kurosawa ismerte a magyar drámai költeményt. Egyébként van valami nehezen megfejthető, mondhatni titokzatos azokban a japán-magyar „áthallásokban”, mint amit például Fukazawa Zarándokénekének és Sánta Ferenc Sokan voltunkjának a hegyre, azaz a halába vitt öregjének sorsa mutat, vagy amit Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényének és Nagisa Oshima Érzelmek birodalma című filmjének gyilkossá váló, az áldozatát a kútba temető szerelmes asszonyai között fel lehet fedezni.)

Bővebben→

Egy dal és más semmi? – Zalán Vince

Posted on 2015-10-112015-10-12 by Teszt Teszt

A Lili Marleen bemutatója 1981. január 14-én volt Németországban, vagy ahogy akkoriban nevezték az országot, a Német Szövetségi Köztársaságban. A film rendezője, Rainer Werner Fassbinder alig másfélévvel később, 1982. június 10-én meghalt. Harminchét éves volt.

A hivatalos Németország sohase szerette, de talán helyesebb volna azt mondani: ki nem állhatta. Hiába volt rendkívül szorgalmas (majd minden évben rendezett egy vagy két játékfilmet), hiába ismerte el az európai filmszakma, hiába írtak róla úgy, mint az európai, kivált a német film megújítójáról – mindez nem érdekelte sem a német filmszakmát, sem a hivatalosat, sem a nem-hivatalosat, de jórészt a kispolgárokból és a polgári középosztályból álló moziközönséget sem. Igaz ehhez maga Fassbinder is jócskán hozzájárult. Elsőnek természetesen filmjeivel, amelyek az ismét európai nagyhatalommá váló német társadalom szemébe vágta összes szennyesét: a munkásemberek ellehetetlenül életét, a rasszizmust, az intolarenciát, a képmutatást, az emberi méltóság folyamatos megsértését. Mindehhez hozzájárult személyes provokációival, a társadalom kétszínűségét ostorozó nyilatkozataival. („Szívesebben lennék Mexikóban utcaseprő…” és hasonlók.) Ám halála évében filmjéért – már az is nagy szó volt, hogy a versenyprogramba válogatták! — a Veronika Voss vágyakozásáért – a Berlinale Arany Medve díját vette át, fanyalgó ováció közepette s testileg már némileg megtörten. Mégis, mintha megbocsátottak volna neki. Éreztették, de nem mondták. Talán még „jó” útra tér, adjunk neki egy Arany Medvét.

Mindez egy hosszú és keserves folyamat befejeződése volt, amely a hetvenes évek végén s a nyolcvanas évek elején kezdődött. A hetvenes évek második fele Fassbinder életművének fantasztikus korszaka. A mesterségbeli tudás teljes birtokában rendezi meg két felejthetetlen remekét, a Bolwiesert és az

Amikor 13 Újhold van egy új évbent. Az évtized végén születik meg az európai film egyik legnagyobb filmregénye, a Berlin, Alexanderplatz. Ám túl ezek művészi értékein, rendkívül fontos, hogy az Alex televíziós sorozat. Tizenhárom, egymást követő héten megjelenik a német tévénézők otthonában. Azok is nézik, akiknek addig Fassbinder neve vörös posztót jelentett. Méghozzá sokan. S az is kiderül, hogy lehetséges mindenféle művészi kompromisszum nélkül is televíziós sorozatot rendezni. Ahogy tudósok mondanák: megváltozott a Fassbinder-recepció.

Ebből a jól spekuláló producerek már korábban is megérzetek valamit. Ha már nem lehet leszorítani Fassbindert a német film horizontjáról, akkor próbáljuk be bevenni „ a buliba”. „Pláne, hogy most a baloldali nézetek olyan divatosak is lettek.” – mondta cinikusan az egyik nagyhatalmú filmmogul. Ha erre jönnek be a nézők – gondolhatták — akkor legyen. S megkezdődtek a tárgyalások a Maria Braun házassága forgatásáról. Végül is ez a film lett Fassbinder első nagy, „stúdió-nagyságrendű” filmje. S mint később kiderült: egy sajátos „történelmi” számvetés első darabja, egy színes, melodramatikus „sorozaté”, amely a Szövetségi Köztársaság felemelkedésének fordulatait ábrázolja széles gesztusokkal. És még egy, feltétlenül figyelembe veendő dolog történt: hosszú évek után Hanna Schygulla a Maria Braunnal tér vissza legmeghatározóbb fiatalkori társához, Rainerhez.

Bővebben→

KALANDOZÁSOK AZ ÉJSZAKÁBAN – KELECSÉNYI LÁSZLÓ

Posted on 2015-10-112015-10-12 by Teszt Teszt

(Michelangelo Antonioni: A kaland, 1959 – Az éjszaka, 1960)

Képzeljük magunkat az 1960-as Cannes-i fesztivál nézőterére. Egy negyvennyolcadik évében járó rendező filmjét vetítették éppen. Az elegáns nagyérdemű egy része tüntet a film ellen. Másnap viszont negyvenvalahány aláírással közzé tesznek egy kiáltványfélét, amely az előző esti film korszakos jelentőségét igazolja. Rendezőjének ez már az ötödik egész estét betöltő alkotása.

A kaland valóban megújította a filmelbeszélés szerkezetét. Új stílust teremtett, melyet sokan próbáltak később utánozni, de a lényegét csak Michelangelo Antonioni tudta igazán tartalommal megtölteni. A módszer egy mondatban: mindig előbb kell a jelenetet elkezdeni és később befejezni, mint ahogy a hagyományos, kiélezésre törekvő, feszes dramaturgia jegyében szokták. Sokféleképpen címkézték ezt az elbeszélő technikát az idők során, de az ún. hosszú beállítások lényegén ez mit sem változtatott. Unalmasak a filmjei – legtöbbször ez a vád hangzott el a pergő ritmusú olasz filmek kedvelőinek szájából. Meg hogy nem a megcsontosodott ’bevezetés-tárgyalás-befejezés’ struktúrát követi. Nála mindig a sztori elején történik valami súlyosabb felütés, aztán ’leül’ a cselekmény. A kaland első felében végleg eltűnik a lehetséges főszereplő. Az éjszaka kezdetén haldoklik, majd meg is hal a főszereplők barátja. A Napfogyatkozás indulása egy szerelmi szakítás. Csupa olyan esemény, ami a filmek végén, közepén szokott megtörténni. Csakhogy Antonioni számára nem a drámai felütés fontos. Az érdekli, mi zajlik azokban az általában láthatatlan folyamatokban, az emberi kapcsolatok elhanyagolt, hétköznapi mozzanataiban, amelyekből végül is összeáll az életünk egésze. A valóság ugyanis önmagában nem drámai – mi visszük bele szemléletünkkel, egyszerűsítő vagy összefoglaló hozzáállásunkkal ezt a képzetet.

Bővebben→

MINDHALÁLIG SZERELEM – KELECSÉNYI LÁSZLÓ

Posted on 2015-10-112015-10-12 by Teszt Teszt

François Truffaut: Adèle H. története

L’amour fou – őrült szerelem. Erre a fogalomra keresve se lehetne jobb példát találni, mint ezt a filmet, Victor Hugo egyik lányának történetét. A nagy író egyik leánya igen fiatalon vízbe fulladt, s a másik, naplója tanúsága szerint belebolondult egy viszonzatlan, ezáltal reménytelen szerelembe. Áthajózott az amerikai kontinensre a fiatalember után, aki ugyan korábban magáévá tette, de nem volt hajlandó feleségül venni, mi több, a lány követelődző szerelmével sem tudott mit kezdeni. Adèle azonban kitartó volt, nagyon is kitartó. Nem érdekelte, hogy nem szeretik, hogy üzeneteire nem válaszolnak, leveleit nem olvassák. Ment-ment a maga útján tovább, s ez az út a szerelem útja volt, a legkeservesebb, mert reménytelen szerelemé. Talán mindenkinek az életében akad efféle élmény, s most nem néznek bolondnak, ha azt mondom, hogy aki nem élt át efféle érzést, az nem tudja milyen az igazi szerelem. Persze nem kell másik kontinensre hajózni, nem kell szerelmünket a világ végére is követni.

A nagy költő-prózaíró lánya nem elérhetetlen bálványt szeret. Nem az uralkodó család egyik ifjú tagjába szerelmes – hogy a korhoz illő példát mondjak –, az ő választottja ott jár kel előtte, tiszti egyenruhájában feszít, csak éppen a lánytól nem akar már semmit. Megvolt egyszer, és gyűjtögetheti tovább a női skalpokat. Becsületes fiú ő a maga módján. Nem akar szerelmi háromszögbe keveredni, mint teszik azt némely Truffaut-hősök elég nagy előszeretettel (lásd például Catherine-t a Jules és Jimből, vagy a rajongó negyvenes irodalmárt, a Bársonyos bőr főszereplőjét). Itt nem szerelmi háromszöget látunk, hanem – ha lehet ilyet állítani – szerelmi egyszöget. Adèle mintha már nem is egy férfiba, nem is egy emberbe lenne szerelmes, hanem magába a szerelembe. Ha Stendhal megérte volna a 19. század második felét, ha nem üti meg a guta 1842-ben, beleírhatta volna A szerelemről című főműve kiegészítendő példatárába ezt a monomániás érzelmet.

Adèle Hugo azonban nem csak patologikus szerelmes. Akként is lehet nézni ezt a sztorit, mint egy korai – jó értelemben vett – feminista históriát. A nő választ – mint általában majdnem mindig. A nő megy a férfi után. Ennyi rajongástól egy kőszobor is elolvadna, nem így azonban ez a hideg tekintetű pasi. A lány szerelme egy ponton értelmetlenné válik. Persze minden szerelem egy kicsit az, mármint értelmetlen. Főként, ha nem viszonozzák, főként, ha szemernyi esély sincs rá, hogy a könyörgés meghallgatásra talál. Olyan ez, mint imádkozni. Isten hallgat – vagy egy rideg tekintetű férfi képében közönyösen bámul halovány bőrű rajongója arcába. Nem csoda, hogy a rajongó végül fúriává válik.

Bővebben→

ÖT NEM KÖNNYŰ DARAB – ZALÁN VINCE

Posted on 2015-10-112015-10-12 by Teszt Teszt

A magyar filmrajongók számára rendkívüli örömhír: Krzysztof Zanussi öt filmje jelent meg a hazai piacon. Ritka dolog, hogy közép-kelet-európai filmrendezők művei szerepeljenek az árusok listáján. S most egyszerre öt is – időrendben –: Ritka látogató (1971), Védőszínek (1977), Konstans (1980), Az élet, mint nemi úton terjedő gyógyíthatatlan betegség (2000), Persona non grata (2005).

Ráadásul Krzysztof Zanussi (1939) nem akárki, sem az európai, sem a lengyel filmművészetben. Jó félévszázaddal ezelőtt sokan találgatták, hogy a II. világháború után a lengyel filmművészetet megteremtő csodálatos generáció, Andrzej Wajda, Jerzy Kawalerowicz, Andrzej Munk és a többiek után lesz-e méltó folytatás, s hogy ki, vagy kik lesznek azok a filmrendezők, akik átveszik majd a staféta botot. A hatvanas évek eleji filmes forrongásból a magyar közönség számára legfőképpen két név lett igazán fontos: Roman Polańskié és Jerzy Skolimowskié. Sokáig ők jelentették az új lengyel filmet, míg el nem hagyták, mindketten, Lengyelországot.

S ekkor lépett színre Kzysztof Zanussi. Vallomása szerint kissé félénk, visszahúzódó típusnak gondolja magát, akit kezdetben sokkal jobban érdekeltek a természettudományok, mint a film. 1969-ben mutatják be első játékfilmjét. A kristály szerkezete (milyen jellegzetes Zanussi filmcím!) a magyar mozikban a „magyaros” Közjáték elnevezést kapta. Filmtörténeti érdekességként megemlítendő, hogy Zanussi filmjének első magyarországi bemutatója (még a rendező adta címmel) szerepelt a Kőszegi Ifjúsági Filmfesztiválon. Emlékeim szerint Zanussi személyesen is megjelent a bemutatón. A fiatalabb film iránt érdeklődök számára – egy kis kitérővel — talán érdektelen elmondani, hogy a Kőszegi Ifjúsági Filmfesztivált az ország párt- és KISZ-vezetősége „találta ki”, azzal a céllal, hogy okulva a nyugat-európai példán – hatvanas évek végén vagyunk(!) — alkalmat adjanak a fiatalok indulataik levezetésére, megelőzvén így „a nagyobb bajt”. Jobb, ha mi (ugyan kik?) irányítjuk a fiatalok lázongásait, mondták akkoriban (is), minthogy ellenőrizetlenül alakuljanak-történjenek a dolgok. Mindazonáltal igen fontos eseménnyé nőtte ki magát a fesztivál, hiszen a debütáns játékfilmeken kívül például meghívást kaptak, az egyébként sehol sem vetített, sehol sem látható Balázs Béla Stúdió filmjei. Ha jól emlékszem a második évtől kezdve, tehát 1969-ben már külföldi (értsd: szocialista országokból) is meghívtak első filmeseket. Itt volt először látható először a hivatalos szervek által nemigen kedvelt Andrej Koncsalovszkij film, Az első tanító, amelyet a női főszerepet játszó csodaszép Natalja Arinbaszarova is elkísért. Nos, ezen a fesztiválon — amelynek látogatói, mind a közönség, mind a filmszakmát nézve, szinte teljes egészében fiatalokból tevődött össze — Zanussi filmje komoly sikert aratott, melynek következtében elindult az a megkülönböztetett figyelem, amellyel idehaza, azóta is követi munkásságát a magyar publikum. Tegyük hozzá: hogy Zanussi és a néhány évvel később induló Krysztof Kieślowski lesznek a hetvenes-nyolcvanas évek lengyel filmművészetének elsőszámú európai rangú rendezői. Ami nem jelenti azt, hogy nem dolgozott volna ebben az időben még egy fél tucat kiváló lengyel filmrendező, nem is beszélve a már emlegetett „nagy öregek” (elsősorban Andrzej Wajda) újabb és újabb remekléseiről. Nagyjából s egészében (leszámítva Kieślowski sajnálatosan korai halálát) napjainkban is ez a helyzet jellemzi a lengyel filmművészetet. Mert láss csodát: az idei, augusztus végén nyíló, hetvenedik Velencei Nemzetközi Filmfesztivál a nyolcvanhét éves(!) Andrej Wajda Lech Walęsaról szóló filmjével nyílt meg.

Bővebben→