A magyar filmrajongók számára rendkívüli örömhír: Krzysztof Zanussi öt filmje jelent meg a hazai piacon. Ritka dolog, hogy közép-kelet-európai filmrendezők művei szerepeljenek az árusok listáján. S most egyszerre öt is – időrendben –: Ritka látogató (1971), Védőszínek (1977), Konstans (1980), Az élet, mint nemi úton terjedő gyógyíthatatlan betegség (2000), Persona non grata (2005).
Ráadásul Krzysztof Zanussi (1939) nem akárki, sem az európai, sem a lengyel filmművészetben. Jó félévszázaddal ezelőtt sokan találgatták, hogy a II. világháború után a lengyel filmművészetet megteremtő csodálatos generáció, Andrzej Wajda, Jerzy Kawalerowicz, Andrzej Munk és a többiek után lesz-e méltó folytatás, s hogy ki, vagy kik lesznek azok a filmrendezők, akik átveszik majd a staféta botot. A hatvanas évek eleji filmes forrongásból a magyar közönség számára legfőképpen két név lett igazán fontos: Roman Polańskié és Jerzy Skolimowskié. Sokáig ők jelentették az új lengyel filmet, míg el nem hagyták, mindketten, Lengyelországot.
S ekkor lépett színre Kzysztof Zanussi. Vallomása szerint kissé félénk, visszahúzódó típusnak gondolja magát, akit kezdetben sokkal jobban érdekeltek a természettudományok, mint a film. 1969-ben mutatják be első játékfilmjét. A kristály szerkezete (milyen jellegzetes Zanussi filmcím!) a magyar mozikban a „magyaros” Közjáték elnevezést kapta. Filmtörténeti érdekességként megemlítendő, hogy Zanussi filmjének első magyarországi bemutatója (még a rendező adta címmel) szerepelt a Kőszegi Ifjúsági Filmfesztiválon. Emlékeim szerint Zanussi személyesen is megjelent a bemutatón. A fiatalabb film iránt érdeklődök számára – egy kis kitérővel — talán érdektelen elmondani, hogy a Kőszegi Ifjúsági Filmfesztivált az ország párt- és KISZ-vezetősége „találta ki”, azzal a céllal, hogy okulva a nyugat-európai példán – hatvanas évek végén vagyunk(!) — alkalmat adjanak a fiatalok indulataik levezetésére, megelőzvén így „a nagyobb bajt”. Jobb, ha mi (ugyan kik?) irányítjuk a fiatalok lázongásait, mondták akkoriban (is), minthogy ellenőrizetlenül alakuljanak-történjenek a dolgok. Mindazonáltal igen fontos eseménnyé nőtte ki magát a fesztivál, hiszen a debütáns játékfilmeken kívül például meghívást kaptak, az egyébként sehol sem vetített, sehol sem látható Balázs Béla Stúdió filmjei. Ha jól emlékszem a második évtől kezdve, tehát 1969-ben már külföldi (értsd: szocialista országokból) is meghívtak első filmeseket. Itt volt először látható először a hivatalos szervek által nemigen kedvelt Andrej Koncsalovszkij film, Az első tanító, amelyet a női főszerepet játszó csodaszép Natalja Arinbaszarova is elkísért. Nos, ezen a fesztiválon — amelynek látogatói, mind a közönség, mind a filmszakmát nézve, szinte teljes egészében fiatalokból tevődött össze — Zanussi filmje komoly sikert aratott, melynek következtében elindult az a megkülönböztetett figyelem, amellyel idehaza, azóta is követi munkásságát a magyar publikum. Tegyük hozzá: hogy Zanussi és a néhány évvel később induló Krysztof Kieślowski lesznek a hetvenes-nyolcvanas évek lengyel filmművészetének elsőszámú európai rangú rendezői. Ami nem jelenti azt, hogy nem dolgozott volna ebben az időben még egy fél tucat kiváló lengyel filmrendező, nem is beszélve a már emlegetett „nagy öregek” (elsősorban Andrzej Wajda) újabb és újabb remekléseiről. Nagyjából s egészében (leszámítva Kieślowski sajnálatosan korai halálát) napjainkban is ez a helyzet jellemzi a lengyel filmművészetet. Mert láss csodát: az idei, augusztus végén nyíló, hetvenedik Velencei Nemzetközi Filmfesztivál a nyolcvanhét éves(!) Andrej Wajda Lech Walęsaról szóló filmjével nyílt meg.
Zanussi második játékfilmje, a Ritka látogató szerepel a most megjelent gyűjteményben. (Az eredeti cím: Családi élet !) Sokan úgy tartják, hogy Zanussi első három filmje: a Közjáték, a Ritka látogató és az Illumináció trilógiát alkot, mégpedig a rendező önmagára találásának triptichonját, az önmeghatározás, az önazonosság kimunkálásának belső drámáját
A Ritka látogató egyik fő témája a múlthoz való viszonyunk, pontosabban családunkhoz, családunk múltjához viszonyunk. A film főhőse, Wit Braun (Daniel Olbrychski) egy nagy sziléziai gyár tervező mérnöke, aki fényes jövő előtt áll. Több éve óta távol van családjától, pontosabban apjától és lánytestvérétől, anyja ugyanis már korábban elhagyta a családot, Németországba távozott. A családnak valamikor jól menő üveggyára volt, most egy szerény kúrián élik várakozó-tétlen mindennapjaikat. Wit egy többé-kevésbé hazug távirat hatására – miszerint édesapja szinte a halálán van – hat év szünet után hazalátogat. A film valójában ennek a látogatásnak a története. Ami persze lehetne szentimentális, romantikus vagy éppen nosztalgikus. De egyik sem. Főképpen azért nem mert Zanussi minden harsányság nélkül, de nyíltan, leplezetlenül jeleníti meg azt a társadalmi helyzetet, amelyben a szereplők találkozása megtörténik. Nevezetesen azt a világot, amelyben a „múltat végképp el akarták törölni”, mintha Lengyelországban a kommunista hatalom megszilárdulása előtt nem is lett volna élet. A polgári élet képviselőit megbélyegezték, gyerekeik nem tanulhattak tovább. Wit éppen ezért eltitkolja múltját, családjáról hallgat. Úgy találja, és jogosan, hogy ha beszélne, azzal karrierjét veszélyeztetné. Igyekszik magát fizikailag is távol tartani a családtól. A társadalmi változások olyan helyzetbe hozzák, hogy választania kell: vagy a karrier, vagy a családi örökség vállalása. E két dolog a jelen társadalmában összeegyeztethetetlen.
S ez az összeegyeztethetetlenség valójában a Ritka látogató igaz drámája. A hamis levéllel hazacsalt Wit többszörösen is kemény konfrontációba kerül apjával – Jan Kreczmar alakítja — aki Jókai Mór öreg Baradlayjának konok keménységével figyelmezteti fiát, hogy tévúton jár. S hogy kötelességei vannak múltjával szemben. Nehéz vita, mert Wit apja, ma már inkább egy fennkölt alkoholista ábrázatát mutatja, s nem az élete munkáját élvező üveggyáros kedélyes alakját. Úgy tetszik Wit szereti apját, épp így mára fantasztikusan szétesett húgát, de mintha megfeledkezett volna erről a szeretetről. Sőt mintha meg is akart volna feledkezni! Hisz leendő életének egyik fő – a társadalmi lét által kikövetelt – záloga mindennek megtagadása. E helyzetre Zanussi nem hazudik semmiféle megoldást. De a Witben lezajló drámával félreérhetetlenül érzékelteti, hogy múltunk nem eltörölhető, hogy aki teljesen megtagadja családját, abból báb lesz.
A film igazi színészi felfedezése a Wit húgát játszó Maja Komorowska, aki az elkövetkező években az egyik legnagyobb lengyel filmszínésznővé magasodott. Nem tudom túlzás-e azt állítani, hogy a Krakkóban vagy Grotowski wrocławi színházában iskolázott színésznőt Krzysztof Zanussi fedezte föl. Tény az, hogy a Ritka látogató Maja Komorowska első, egészestés játékfilmje. Nem ő a főszereplő, de talán az ő játéka a legemlékezetesebb.
E filmhez talán inspirációt-tapasztalatot szolgáltathatott az is, hogy Krzysztof Zanussi család ősi család, amely egyik ágának eredete valahol Olaszországban keresendő, Friuli tartományban. Maga Zanussi öt nyelven beszél folyékonyan, olaszul pedig anyanyelvi szinten. A neves hűtőgépgyár (Zanussi) tulajdonosai a rokonságához tartoznak.
A Ritka látogató után öt évvel forgatta Zanussi a Védőszíneket. Ez alatt az öt év alatt sok minden megváltozott. Nemcsak a társadalomban – ekkor indulnak meg a nyolcvanas évek elejére oly jelentős szerepet vállaló civil szerveződések – de a filmművészetben is: új típusú filmek sora lát napvilágot Lengyelországban, amelyet összefoglalóan „az erkölcsi nyugtalanság filmművészetének” nevezett el a szakirodalom. Innen érthető: a Védőszínek sokkal politikusabb film, mint a Ritka látogató, pontosabban: közvetlenebbül politizál. Már a címe is provokáló: a sikeres alkalmazkodásra utal, ami mást jelent az állatvilágban és megint mást az emberi társadalomban. A színhely egy nyári egyetemi tábor, ahol több országból egybegyűlt diákok prezentálják kutatásaikat, elképzeléseiket, dolgozataikat. Ám a főszereplők nem ők lesznek, hanem a tanárok, akik megpróbálják a helyzethez alkalmazkodva (!) elbírálni a dolgozatokat. Valójában két tanárember, a magiszter (Piotr Garlicki) és a docens (Zbigniew Zapasiewicz) vitája, egymásnak feszülése alkotja a film fő vonalát. Az elvekhez ragaszkodó, etikus magatartás és a helyzethez alkalmazkodó, cinikus józanság csap össze minduntalan. Ennek megfelelően a képi megoldások kárára a dialógusok lépnek a film előterébe. Jól lehet, ezek a dialógusok kitűnően szerkesztettek, pontosak, pergőek – magas színvonalon bizonyítják Zanussi forgatókönyvírói tehetségét. S tanúi lehetünk a rendező természettudományokon pallérozott racionális gondolkodásának is. A kezdeti, mindennapos problémák magatartásformák, és értékrendek küzdelmévé válnak a film során. (A magyar nézőket a film befejező képsora Gaál István jóval korábban készült filmjére, a Keresztelőre emlékeztetheti, amelynek legfőbb kulcs-jelenete, Latinovits és Koltai János verekedése ugyancsak értékharcok megtestesülése.)
Akár csak az előző filmben Komorowskát, Zanussi ebben a filmjében is felfedezz egy nagyszerű színészt: Zbigniew Zapasiewiczet. Nem ez az első filmszerepe, de ahogyan mondani szokás, itt ugrott ki gazán. Fantasztikus az a lágy cinizmus, amivel a rendező által megálmodott karaktert megformálja. Rezzenéstelen arccal mondja ki a legnagyobb fenyegetéseket, furfangosan bánik áldozataival. Kegyetlensége nem brutális, hanem hideg és pengés. Nyugodt debatter, aki gyakran tud meglepetéseket is okozni vitapartnereinek. Mosolyogva nyugtázza, amikor azokat a válaszokat hallja, amiket már jó előre kiszámított, amikor a vitapartner a hálójába kerül. Türelmes és határozott, magas intelligenciájával ízlése szerint befolyásolja a diákok, vagy tanártásait, akiket (végső soron) csak báboknak tekinti.
Óriási színészegyéniség.
Pályája csúcsa talán az ugyancsak az erkölcsi felháborodás filmirányzatához tartozó Érzéstelenítés nélkülben nyújtotta, Andrzej Wajda filmjében. Játszott Kieslowskinál is (Véletlenben, a Dekalog Ne ölj! epizódjában), de megfordult magyar filmrendező filmjeiben is (Laura, Túsztörténet, Zuhanás közben.). Néhány éve, hetvenöt éves korában hunyt el.
A lengyel történelem sorsfordító éveiben, a nyolcvanas évek elején forgatja Konstans című filmjét. (Megint egy matematikai kifejezés!) Kevés olyan film született a 1989 előtti lengyel filmművészetben, amely oly plasztikusan és oly kérlelhetetlenül mutatta volna be a becsület, az erkölcs szembenállását a szocializmus gyakorlatával, mint Zanussinak ez a filmje. Hőse, egy tapasztalatok nélküli fiatalember, aki özvegy édesanyjával él. Hegymászás-oktató, maga is hegymászó, míg nem véletlen protekcióval egy olyan cégnél kap villanyszerelői állást, amely sokszor épít föl kiállítótermeket — külföldön. Így nagyjából egészében jól is menne a sora, gyarapodásra van remény, s vidéki, kisvárosban élő édesanyját is tudja támogatni. Csakhogy egyre kevésbé tudja elviselni a környezetében, munkahelyén tapasztalható korrupciót, hazugságokat, megalkuvásokat. Ezért társai kiközösítik, egyetlen barátja pedig egy gazdag családba való beházasodásával gondolja megoldani az életét. Ha élni akarsz – mondja –„egyezkedni kell, barátom! Ez az érettség!” De film főhőse, Witold (Tadeusz Bradecki játssza feledhetetlenül) nem akar egyezkedni. Talán alkatilag sem alkalmas erre. „Az öreged is mindig át volt fagyva, mint te. Mindig így didergett” – mondja neki egy munkatársa. Máskor meg barátja „oxigénhiányosnak” nevezi. De legfőképpen erkölcsi meggyőződése és etikus gondolkodása miatt nem tud és nem is akar integrálódni. Ez persze sokaknak bántja szemét, hisz Witold szinte már személyében is kihívást jelent a többieknek, akik megkötötték a maguk kompromisszumát a szocialista társadalommal. Nagyon fontos, s ez megint csak jellemző Zanussira: Witold ellenvetései, kritikai észrevételei nem politikai természetűek! Úgy véli, talán egy kissé önhitten, hogy ő képviseli a jót az általános züllésében, s emellett akkor is ki kell tartania, ha egy szál maga marad.
Külön filmrendezői bravúr, ahogyan Zanussi Witold és édesanyja (Zofia Mrozowska) kapcsolatát megjeleníti. A csonka, maradék család életét s azt a mélységes szeretetett, ami e két ember összeköti. Igen, mert ők így csonkán is egy család, akik nem feledik az apát, akit harminchat évesen halálos baleset ér, de nagypapát sem, akit a második világháborúban a lebombázott Varsó lángoló házfalai közt ért a halál. „Így kell ennek történnie?” – kérdezi merengve egyszer Witold édesanyjától. Mintha csak azt kérdezné: ez a mi sorsunk, ez a mi lengyel sorsunk? Édesanyja váratlanul és halálosan megbetegszik. A rendezés együtt érző realitással foglalja képsorokba az áldatlan, korrupt és a végsőig lepusztult állapotokat. (Mintha csak Kieskowski 1976-os Kórház című dokumentumfilmjének a folytatását látnánk!) A mama ott is hagyja a kórházat, otthon szeretne meghalni. S ez így is történik. Zanussi Witold megrendülésének leírásában ismét csak remekel. Édesanyja halála, a kórházi tapasztalatok változást eredményeznek életében: Mindkettő fontos. Az egyik, hogy magatartása radikalizálódik. Már nyíltan szembeszáll főnökével és társaival a munkahelyén, meghallgatást, vizsgálatot kezdeményez. A másik: a kórházban megismert csinos ápolónővel életközösséget teremtenek. Witold talán elismeri, hogy minden ember szabadnak született, de tapasztalnia kell, hogy a körülmények nem mindenki számára egyformák, minek következtében a választás lehetőségei nincsenek egyelően elosztva közöttük. Mindazonáltal — és ez a meggyőződése – kötelességünk a maximális szabadságra törekednünk a legelőnytelenebb körülmények között is. Krzysztof Zanussi józan és realista: egy magatartást szeretne felmutatni, nem szentet faragni a film főhőséből. Pörös Géza, kitűnő Zanussi-könyvében idézi a rendezőt: „Tisztességes magatartásért senki sem számíthat jutalomra. (…) Riaszt az az erkölcsösség, amely – még ha tudat alatt is – abban reménykedik, hogy az erény, az erényesség megjutalmaztatik. A Konstans utolsó képsora, drámai módon, pontosan az ellenkezőjét mutatja be, bizonyítja. A főhős, aki megszállottan küzd azért, hogy feddhetetlen, tisztességes, tiszta maradjon, véletlenül halálos balesetet idéz elő, legalábbis lehetőségét annak, hogy egy gyermek halálát okozza. Vagyis öljön. Így abban a pillanatban a sors részéről rettenetes igazságtalanság éri. Ezt tudatosan nyomatékosítottam a záró-képben. Azért, hogy eloszlassak egy illúziót. Annak illúzióját, hogy azért érdemes tisztességesnek lenni, mert általa elviselhetőbb, könnyebb lesz az élet. Nem lesz könnyebb… És tisztességéért senki se számítson jutalomra. A tisztesség igénye, az erkölcsi tisztaság igénye egy mélyebb, belső imperatívuszból fakad, s olyan premisszákon nyugszik, amelyek eleve nem reménykedhetnek jutalomban.”
Zbigniew Zapasiewicz halála előtt még játszott két Zanussi filmben. (Életének két utolsó szerepe.) Mindkettő szerepel a mostani Zanussi-doboz kiadásban. Időben (is és Zapasiewicz szempontjából is) az utolsó a Persona non grata. A cím egy, a diplomáciában használatos kifejezés, nagyjából nem kívánatos személyt jelent. (Ha valamely ország meg akar szabadulni egy másik ország nála tartózkodó diplomatájától /esetenként és ritkán más személytől/, akkor person non grata-nak nyilvánítja, s ez esetben a diplomatának el kell hagynia az országot). Zanussi filmjében a nem kívánatos személy Lengyelország uruguay-i nagykövete, akit Zapasiewicz játszik. Első pillantásra a Persona non grata politikai krimi, ha nem is a szó olasz filmekre jellemző értelmében. Azoknál oldottabb és kevésbé erőszakos. Persze itt is üzletről van szó, konkrétan helikopterekről, amelyre, ahogyan ma mondják: többen rárepülnek, többek között az oroszok. Méghozzá külügyminiszterrel az élen, akit (a film társ-producere) Nyikita Mihalkov játszik. Az üzleti háború persze nem kedvez azoknak diplomatáknak, így a Zapasiewicz játszotta figurának sem, akiknek ha nem is ideáljaik, de rendes elképzeléseik azért vannak a diplomáciai munkáról, s annak korrektségéről. A nagykövetnek a legnagyobb gondot és a legtöbb munkát a saját követségi emberei jelentik, akik titkolt ellenlábasai, feljelentői vagy épp más országoknak kémkednek. Van utalás a filmben arra, hogy a Zapasiewicz játszotta nagykövet fiatal-korában támogatta a Szolidaritást, s ez a nagyköveti kinevezése tulajdonképpen arra is szolgált, hogy eltávolítsák a hazai, lengyel politikai életből, mint nem kívánatos személyt — a messzi Uruguayba
Zanussi a nagy rendezők magabiztosságával alakítja a történetet, s teremti meg, időről-időre, a szükséges feszültséget. De nagy a gyanúm, hogy mindez valójában (bármily furcsa) nem nagyon érdekli – ez mind csak a szokásos élet, a szokásos film. Ami igazán érdekli az a főhős drámája, személyes belső ügye. A film a nagykövet feleségének halálával kezdődik. Felhőtlen, szeretetteljes kapcsolatuk több képsor idézi. Néha azt kell gondolnunk, hogy nagykövetet alig-alig érdeklik a diplomáciai bonyodalmak, az egyetlen, ami igazán foglalkoztatja az a felesége elvesztése. A bánat örvénye, a hirtelen értelmetlennek látszó élet szomorúsága. Feleségének temetésén találkozik az orosz külügyminiszterrel, aki, mint ekkor kiderül: régi barátja. Sőt, fiatalok korukban, amikor a még nem nagykövet Zapasiewicz Moszkvában élt, igen jó barátok voltak — mindhárman. Sőt nagykövetünket azóta is nyugtalanítja az a bizonytalanság, hogy vajon későbbi feleségének volt-e valamilyen viszonya, s ha igen milyen jellegű orosz barátjával. Persze soha semmit nem tud meg erről, semmiféle konkrétumot. Még akkor sem, amikor a régi barát, immáron külügyminiszter, ellátogat Montevideóba a helikopterügyek miatt, s ez alkalommal sort kerítenek egy négyszemközti beszélgetésre. Persze érteni véljük a cselekmény szimbolikáját: Zanussi — ritka kivételként — az egyik legnehezebb történelmi-személyes-érzelmi problémáról beszél, a bizalomról, a lengyelek és az oroszok között. A Zapasiewicz alakította nagykövet, lassanként elveszti a talajt a lába alól: nem tudja elviselni felesége hirtelen halálát és nincs ereje már, hogy megküzdjön – ellenséggel és baráttal – a maga igazáért. Persona non grata lett a mai világban. Ez volt Zbigniew Zapasiewicz utolsó filmszerepe.
Az élet, mint nemi úton terjedő gyógyíthatatlan betegség Krzysztof Zanussi filozofikus, istenkereső filmjeinek sorába tartozik Zanussihoz mindig is közel állt a filozofikus gondolkodás, az élet „természetének” vizsgálata. Tegyük hozzá: a köldöknéző, felületes bölcselkedéstől többnyire megóvja őt komoly természettudományos felkészültsége. Ezzel összefüggésben sokat foglalkozik a vallás és a hit kérdéseivel is. A morálfilozófus Zanussi nem a levegőbe beszél. Mint nem egy kortársa. Jó kapcsolatokat ápolt Wojtyla krakkói érsekkel, a későbbi II. János Pál lengyel pápával, akiről filmet is forgatott.
„Film a filmben”-nel kezdődik Az élet, mint…. Francia produkció, a XII. századi középkor két kiemelkedő szerzetes egyéniségéről, a nálunk kevésbé ismert Bernard-ról (Bernát), a clairvaux-i kolostor alapítójáról és a nála nálunk jóval ismertebb Abélard skolasztikus filozófusról. Egy, Bernard-nak tulajdonított epizódról készülnek a felvételek. Egy (visszaeső) lótolvaj felakasztását követeli a népharag, persze a tolvaj mindent megpróbál, hogy elkerülje a kivégzést. Bernard ekkor kolostorába invitálja a férfit, s egy bizonyos, itt eltöltött idő múlva a lótolvaj megbékél a halállal, önként járul a kivégzéshez. A Zanussi-film főhőse (Zbigniew Zapasiewicz) ezen a forgatáson ügyeletes orvos, s egy baleset kapcsán ismerkedik meg egy, a forgatáson szintén jelen lévő pappal, aki „szaktanácsadója” a filmnek. Találgatják, hogy vajon, mit történhetett a kolostorban a pap és a lótolvaj között, mert erről egy szó sincs Bernard írásos krónikájában. Nyílt és tökéletes expozíciója ez Zanussi alkotásának, amelynek fő témája a halál. Pontosabban — s ezért igazán jelentős film Az élet, mint…—az az ismeretlen, a szó teljes értelmében: embert próbáló processzus, amelynek során elfogadjuk a halált. (Vagy nem.) Ezért (is) telitalálat a főhős foglalkozásának megválasztása, tudniillik, hogy orvos, mert a foglalkozások közül talán ez az a — legyünk méltányosak – hivatás, amelyben, a rendező személyiségéhez illően, egyszerre vannak jelen a természettudományok és a humántudományok törvényei és problémái. S abban is különleges, mintahogyan egy orvostanhallgató tanácsot kérően felpanaszolja az idős tapasztalt kollégájának, Tomasz Bergnek (Zapasiewicz), hogy neki (akárcsak a papoknak!) mindig készen kell állni a halállal való találkozásra. Hogyan bírhatja el ezt a terhet egy érzékeny alkat? Kivált fiatalon. És mi van akkor, ha épp rajtunk van a sor? Berg doktornál ugyanis rákbetegséget diagnosztizálnak, még hozzá elég előre haladott stádiumút. Oly annyira, hogy már nem lehet szakmai alapon s érvekkel biztosan megmondani: az esetleges operáció javítana, vagy rontana állapotán. Hírlik, esetleg Párizsban még tudnának segíteni rajta. Irány tehát a francia főváros, ahol ugyancsak ezt mondják: határeset. De, ha van sok pénze, akkor megpróbálhatják. Vissza Lengyelországba: külön élő felesége (Krystyna Janda) dúsgazdag, de nehéz vele kommunikálni, mert állandóan külföldön tartózkodik. Végül is ex-felesége kiállítja a nagy összegű csekket. Ám az újabb párizsi vizsgálatok azt mutatják, hogy már késő, az operáció értelmét vesztette. A szerencséjében bízhat, s talán a természetben. Bár, mint maga Berg doktor mondja a természet a halál felé tart… védekezik, védekezik, de végül is mindig veszít. S Tomasz Berg doktor ott ül az oly sokak által vágyott és oly sokak által irigyelt párizsi kávéház teraszán – s kegyetlenül zokog. Mi van még hátra… addig? A templom? „Úgy kell élni, mintha Isten létezne” – idézi neki összefoglalóan Pascalt a pap, akivel a filmforgatáson találkozott, s akivel megbeszélték, hogy a végére járnak a lótolvaj dolgának. Ám a doktor nem tudja ezt elfogadni, sőt, már majdnem hogy vádaskodik: „Isten rengeteg olyan dologra kötelezi az embereket, amihez nincs kedvük… Isten arra kötelez bennünket, hogy szenvedjünk, amikor nem akarunk…”, és így tovább. Valami változás indul be benne, legbelül, a lelke mélyén. Gyógyíthatatlan betegének, s hozzátartozójának többszörös morfin adagokat ír fel, aki aztán öngyilkosok is lesznek. Kíváncsi a holttestekre. Főnökének kioktatását visszautasítja, és így tovább, míg ágynak nem esik, míg meg nem kezdődik az utolsó stáció, a halálos ágyán. Ám egyszer, mint ha úgy észlelné, hogy járt nála éjszaka „beszélgetőtársa”, a már korábbról ismert pap. De nem tudja igazán valóban lezajlott-e ez a látogatás. Mások sem észleltek semmit. Ezt illetően a rendezés is bizonytalanságban tartja a nézőt. Pontosabban „csak szótlan”, mintha ő sem tudná(!), hogy megtörtént-e vagy sem. S ezzel finom utal a film elejére: senki sem tudja mi történt Bertrand apát és a lótolvaj között a kolostorban. De egyet biztosan tudhatunk. Doktor Tomasz Berg reggelre ébredve: „elfogadta” a halált.
Az élet, mint … minden bizonnyal Krzysztof Zanussi egyik legjobb filmje. (Nem mellesleg a Moszkvai Nemzetközi Filmfesztivál Nagydíját nyerte el.) Kevés európai filmet ismerünk, amelyik ily egyszerűséggel, ily pontosan és ily megrendítően fogná képsorokba mindegyikünk legnagyobb drámáját.