Gellért András: A rúdtáncosnő fegyvere

“Gellért András rádiós újságíró már nem hisz az evilági ember életét benépesítő démonokban és angyalokban, mint a 17. századi norwichi orvos vagy a Robinson szerzője: kiiktatja a világból a mennyei dimenziót, s a világot álruhásan járó ördögöt is száműzi, mivel úgy gondolja, mi emberek tökéletesen elegendőek vagyunk saját poklaink megteremtéséhez, illetve a bugyrok üzemeltetéséhez. Nincsenek transzcendens távlatok; az élet hagymaszerű képződmény – e rövidtörténetek szereplői megszállottan vagy akaratlanul egymás után hámozzák le a hagyma héjait, rétegről rétegre haladnak a mag felé, ahol már csak a nyers és gyógyíthatatlan őrület létezik, gyakran egy olyan állapot, melyet valami pokolbéli malom működtet, s ezért a változtathatatlanság benyomását kelti.

Gellért András írásainak talán legközelebbi ősei Örkény egypercesei, illetve Karinthy görbe tükrei és Bálint György negatív látleletei a 20. század derekának Magyarországáról. Gellért szemlélete következetesen groteszk. Legjobban megformált alakjait, a mai perc-emberkéket bizarrul, torzan láttatja, s ugyan a szereplői zöménél főként a beszéd és a tettek jellemeznek a külső megjelenés helyett, mégis olyan világba csöppenünk , melyet mintha középkori bestiáriumok képzelt lényei és szörnyetegei, másfelől pedig az anyanyelvet redukált/retardált, gyakran vakkantásszerű tőmondatokká silányító véglények népesítenének be.

Mivel tudja vigasztalni Gellért az olvasót ebben a kissé fekáliaszagú, elhanyagolt pöcegödörre emlékeztető honi terepen? Ha egyáltalán létezik vigasz, akkor az a nevetés adománya. A szerző olyan mesékkel szórakoztatja magát és olvasóit, melyeken sírunk és nevetünk egyszerre. Gellért legalábbis jókat nevet abszurd helyzetein és groteszk figuráin. Minden történetén érezhető, hogy a maga kedvéért is írta, néha kíméletlen szatirikusként, néha csupán jókedvű humoristaként” Máté J. György, Prae.hu