234 oldal / Gondolat 2017
A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Kommunikáció- és Médiatudományi Intézetének Vallás – média – nyilvánosság kutatócsoportja a Doktoranduszok Országos Szövetsége Filmtudományi Osztályával közös megemlékezést szervezett Sindó Kaneto (1912-2012) emlékére. A konferenciát lassú érlelődési folyamat követte, melyben megszülettek a konferencia előadásainak írott változatai, és a kínálkozó lehetőséget kihasználva végül sikerült kötetté formálni az előadók által megírt tanulmányokat. A szövegek több oldalról tárgyalják a japán modern filmművészet egyik nagy mesterének életművét: szépirodalmi, pedagógiai vonatkozásait, a klasszikus irodalom és színház modern megjelenését, a nyelvjáráshasználatot, vagy épp a társadalmi változások lenyomatait tekintik át, foglalkoznak adaptációval, a műfajisággal, a filmes poézissel és az emlékezettel összefüggő kérdésekkel. Sindót olyan nagy formátumú rendezőként mutatják be, aki nemcsak az adott kor és társadalom történelmi vonatkozásaink tud teret engedni, hanem éppígy otthon van a modern lélektani folyamatok megragadásában, művészi formát kialakító megmutatásában – kettős elköteleződésű művész, aki népének hétköznapi és különös történeteinek bemutatásán keresztül képes volt arra, hogy felmutassa a történelem mélyén megjelenő emberi általánost. Hirosima gyermeke, aki sejti, mi lakik a szívünkben.
“Úgy gondolom, hogy mi, emberek azért vagyunk itt, hogy dolgozzunk. Az elvégzett munka egy élet műve. Nem számít, hogy mit csinálsz, rament, vagy szójaszószt hordószámra, vagy filmeket. A munka elvégzése a legfontosabb. Ha lehetséges, addig kell végeznie a munkáját, ameddig csak bírja az ember. A legvégsőkig szeretném folytatni, tenni a dolgomat.”
“Hirosima az én otthonom. De amikor az atombombát ledobták, minden, minden darab fa apró szilánkokra hullott. Ha nem lett volna az otthonom, akkor nem tudtam volna elkészíteni a Hirosima gyermekeit. Azt hiszem, nem lehet művészetet létrehozni valamiféle kötődés nélkül. Ez a rögeszmém.”
